Otthon összepakolni lehetetlen lenne azzal a tudattal, hogy egy évre kell felkészülnöm egyetlen táskával. Még jó, hogy egyáltalán nem fogtam még fel, hogy mekkora kalandba is vágok ma bele. Egszerűen csak dobáltam a kedvenc ruháimat a bőröndbe és reméltem, hogy végül nem lesz több 32 kg-nál. Szerencsére 31,7 kg lett végül a feladott poggyászom, így semmi komplikációm nem volt a repüléssel kapcsolatban. Időben felszálltunk, időben meg is érkeztünk Bariba. Mivel számoltam egy olaszos késéssel, ezért a későbbi vonatra vettem meg a jegyemet, így Bariban volt több mint két órám, hogy igyak egy orvosi tisztaságú espressot, és nézelődjek egy kicsit a történelmi belvárosban a 31,7 kg-os bőröndöm társaságában. Egy kedves barátom búcsúajándékként Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyvét adta nekem, amit már rég el akartam olvasni, de sosem lehetett volna időszerűbb, mint ma. Tehát az espresso mellett Szerb Antal hozta meg az olasz hangulatomat, ami egyébként sem volt olyan elérhetetlen a pálmafák, pipázó olasz urak, 662-ben épült házak és dalolászó járókelők között.
Bariból Leccébe zökkenőmentes volt az utam, a vonat szinte végig a tenger mentén haladt, és egyszerűen csodálatos látvány és érzés volt. Főleg a budapesti 14 °C-os esős szürke józsefvároshoz képest esett különösen jól. Fáradt voltam, de Szerb Antal nem hagyott aludni, -meg a velem szemben horkoló olasz apuka sem.
Leccében az állomáson egy kedves olasz fiú, Enrico várt egy Kamilla feliratú papírral a kezében, ő a jövendőbeli főnököm ismerősének a haverja, de ő sem saját kocsival érkezett, hanem egy haverját kérte meg, hogy jöjjön el értem, így hárman utaztunk Poggiardo felé. Enrico az egyetlen olasz fiú, aki beszél angolul -elmondása szerint-, így tudtunk beszélgetni egész úton. Például arról, hogy mellettem az ülésen a világ első 3D mozgás érzékelő mozgóképes szimulációs szemüvegének prototípusa található, amit pár napja hoztak el a kivitelezőtől, és ha nem bánnám le is tesztelné rajtam. Nem hittem a fülemnek, de a sofőr srác lazán lekanyarodott az útról, és vett három kg cseresznyét egy útszéli árustól, és nekem is vett egy kilót, csak, hogy egyek rendes olasz cseresznyét, és tudjam meg, mi a jó. Tehát az út szélén álltunk, és Enrico bekapcsolta a laptopját, összekötötte a szemüveggel, az egyetlen mozgásérzékelőt rögzítette a kapaszkodóra, és indultunk is. Hihetetlen, de miközben az autóúton mentünk, rázkódott az autó, a szemüveg egy laptop akkumlátorát használva végtelen felbontású tökéletesen élethű képet adott, bármerre is rángattam a fejem. Volt egy szoba, volt univerzum, volt egy képtelen kert, és közben nem mertem elhinni, hogy ez nem is igaz, amit látok. A világon elsők között próbálhattam ki ezt a zseniális találmányt, egy olasz autóúton kocsikázva. Erre csak annyit tudok mondani, hogy szerencsés vagyok, és hogy megérkeztem Olaszországba.
Mondjuk címet azt nem tudtak a srácok, de Emesét, a másik magyar önkéntest felhívtam telefonon, és ő elnavigált minket biciklivel a lakásunkhoz. A lakás hatalmas, sok fura szoba, még furább bútorok, jó hosszú balkon és nagyon sokféle ember fordul itt meg, de az első másodperctől otthonomnak érzem. Kicsit emlékeztet az Instant Hosteljére Budapesten, vagy a régi pécsi Kantabárra. A tető a miénk, és mivel minden épület kb ugyan olyan magas, egész szép a kilátás!
Ma este a szomszéd városba visznek minket egy kis barátkozásra, és valamiért erre még bőven maradt ma energiám.
Végszó
Márai Sándor:
"Borzalmas a világ, amerre nézek, borzalmas: Csak Itália van még, s néha egy ember, s a könyvek, a versek, a zene A bor. A tenger. Csak ez van még. Minden más borzalmas."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése