Szombat reggel 11-kor Luciano ébresztett telefonon, hogy kapjuk össze magunkat, aztán "andiamo al mare", azaz menjünk le a tengerre. Nagy nehezen felkeltünk, rövidgatyát húztunk, felcsaptuk a napszemcsiket, és elmentünk a piazzara inni egy macchiatot. Luciano és a barátja Massimo odajöttek értünk, ittak egy jeges espressot, aztán beültünk Luciano autójába és a legnagyobb lazasággal megindultunka tenger felé. Mivel Luciano nem beszél jól angolul, hozott magával egy szép füzetet és egy tollat, hogy majd ha nem értjük meg egymást, rajzolgassunk.
Alig 10 perc autózás után már a tengerparton voltunk, és olasz barátaink megmutatták nekünk a titkos illegális strandot, ahova életveszélyes lejutni, de abszolút megéri.
Aztán elvittük Massimot, akinek valami dolga akadt nem messze, és Lucianoval továbbmentünk Castroba, ahol egy remek étteremben ettünk mindenféle friss tengeri állatot. Egyszerűen csodálatos volt úgy enni tengeri ételt, hogy tudom, hogy nem utazott ezer kilométert, mielőtt megeszem, hanem itt fogták ki nem messze, ma vagy tegnap és az orrom előtt, egyfajta látványkonyhában készítik el amit kiválasztok. Én kagylót ettem először, majd kaptam egy hatalmas szelet tonhalat, amit egyszerűen megsütöttek grillen, és teleszórták ruccolával, koktélparadicsommal és leöntötték egy kis csilis olivaolajjal. Egy üveg salentoi rosét is megittunk hozzá, mert az olasz lazasághoz délután 3-kor ez teljesen hozzátartozik. Aztán Luciano továbbvitt minket a város tetejére, ahol beültünk egy kis kávézóba (ahol természetesen Luciano haverja volt a pultos és a tulaj) és jeges macchiatot ittunk. Aztán megnéztük, hogy hol van vége a világnak, és hát természetesen itt, Castroban. Amerre a szem ellát, csak a végtelen kék tenger van. Nincs más. És ez olyan dolog amit nem lehet leírni igazán jól szavakkal. Aztán sétálgattunk egy kicsit Castroban, ami történelmi, vallási és kulturális szempontból elég fontos város.
Elkocsikáztunk a város szélére, ahol van egy kis titkos sziklás fekvőhely, és a vad és szabályozatlan tengerben lehet úszni. Azzal a látvánnyal és tudattal, hogy ez az olasz csizma sarkának a vége. Tehát Európa itt véget ér, én meg csak úszkálok a nagy semmiben.
Sajnos este 6-kor véget ért ez az egésznapos eufória, mert Lucianonak focimeccsre kellett mennie, ezért hazavitt minket, mi meg főztünk egy kis tortellinit, és csináltunk pirított padlizsánt paradicsomszósszal. Utána megnéztük a naplementét a tetőn és 11-kor jött értünk Luciano, hogy menjünk Leccébe magunkba szívni némi kultúrát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése