Alig pár óra alvás után reggel 8:30-kor összeültünk az irodában Valeriaval, Petra, Kasia, Filipa, Kevin és én, hogy megbeszéljük a holnap induló új tábort. Majdnem mindannyiunk sírva távozott a meetingről előbb vagy utóbb. Az emberi szervezet véges. Idegileg annyira gyengék voltunk a többhetes kemény munka, a forró idöjárás, a körülmények és a ránk nehezedő nyomás miatt, hogy nem bírtuk tovább. De ugyebár erős kelet-európai önkéntesek vagyunk és az a küldetésünk, hogy az ilyen kihívásokat is átvészeljük valahogy.
A cserkészeink ma reggel is itt reggeliztek az irodában, könnyes búcsút vettünk egymástól -szó szerint- és 10:30-kor már csak integettek a buszból. A holnap induló tábor cserkészei ma 11:30-kor érkeztek meg. Nincs megállás.
Szerencsére a kis kedvenc cserkészeim nem mentek messzire, csak Galatinaba és ott lesznek hétfőig. Azt hiszem ha lesz egy kis időm, elmegyek és meglátogatom őket, mert már most nagyon hiányoznak.
Délután jól kiröhögtük magunkat a konyhában a lányokkal és Kevinnel, aztán megittam egy sört és végre elaludtam. Alig ötven perc múlva ébresztettek, hogy itt van értünk Luca, Fabio és Petra, úgyhogy Kasia és én gyorsan összekaptuk magunkat és már mentünk is Porto Miggiano felé. Azt, hogy ezek az olaszok mennyire bolondok, szavakkal nem lehet leírni. A tenger szokás szerint fantasztikusan tiszta volt, megint sokat napoztunk és megmutattuk a két helyi lükepéknek, hogy a belgák milyen remek ugrálóhelyet találtak, és itt a lehetőség, hogy bebizonyítsák, hogy legalább olyan merészek mint a belgák és ők is le mernek ugrani. Le is ugrottak, de csak miután megmutattam nekik, hogy kell.
Kasia, Petra, Fabio, Luca.
Annyira olasz a Luca, hogy nincsenek rá szavak. Csak ez a kép.
A két legolaszabb olasz, a legolaszabb pózban. De ők épp nem pózolnak, csak viselkednek, ahogy szoktak.
Petrának nagyon tetszett, ahogy Lucával ücsörgünk, ezért pózoltunk neki egy kicsit.
Petra szeret fotózni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése